24 jún Oklevélátadó ünnepség

Oklevélátadó ünnepséggel zárult a 2021/2022-es tanév  az Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémián

A hagyományokhoz híven idén is a piliscsabai Szűz Mária Szent Neve Templomban tartott ökumenikus imaórával zártuk a tanévet.

Az évzáró eseményen az Akadémiát működtető Aquinói Szent Tamás Közéleti Egyesület elnöke, Osztie Zoltán atya köszöntötte a jelenlévőket, majd tolmácsolta az Akadémia fővédnöke, főtisztelendő Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek úr ünnepélyes üzenetét. Ezt követően főtiszteletű Balog Zoltán püspök úr hirdetett igét, majd Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök, illetve Várady Endre baptista lelkész imádkozott a végzősökért, az oktatókért és az Akadémiáért.

Az igehirdetést és imákat követően került sor a beszédek megtartására. Elsőként Lakner Zoltán Lehel PhD rektor, majd Kazatsay Ádám igazgató és Szári Péter prefektus, végül Nagy Gabriella végzős ösztöndíjas osztotta meg gondolatait.

A beszédek után az oklevelek és a jelvények átadása következett, melynek során hallgatóink ünnepélyes keretek között vehették át a 10 hónapos program sikeres elvégzését igazoló oklevelüket püspök úrtól, az Akadémia egyik alapítójától, illetve az Akadémia jelvényét a prefektától és a prefektustól.

Az évzáró formális programja a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.

A hivatalos programot követően a vendégeket egy fogadásra invitáltuk, ahol egy vacsora keretében kötetlen beszélgetésre és együttlétre adódott lehetőség.

Lakner Zoltán Lehel PhD rektor beszéde: 

TANÉVZÁRÓ 2022. JÚNIUS 17.

„Ha nem jöttem volna és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük.

De így nincs mentség bűneikre.” (Jn.15.22.) – idézi János Apostol a mi Urunkat.

A világ tele van bűnnel, pedig a tanítás elhangzott rég, s mi mégis újra és újra … .

És újra elköveti az emberi világ a régi bűnöket. Elköveti ezt a kereszténységben fogant szépséges Európa is, amely úgy tagadja, törli a múltját, hogy lassan pora se látszik. Üldözője lesz saját történetének, szellemét maga rombolja, tünteti, törli, űzi a semmibe. Keresztje, tetovált karizmok játéka, alkotmányokból törölt alig látszó emlék, templomai elárvultak, hamis dalokra dobban a szív, nemzetek sorvadnak el.

A mi földünk nem lehet romlás vidéke! S nemcsak, mert tényleg nem lenne mentség, hanem mert mi élünk itt, mi lakjuk be, mi hagytunk itt nyomot és példát, mi írtunk meséket, hitet és reményt, és mi írtunk jeleket ebbe a csonkítottan is gyönyörű történelembe.

Akadémiánk azért jött létre és azért épít tudásból és hitből házat, hogy a mi történeteinket, a mi meséinket, a rólunk szóló ezer évet ne lepje el a homály. Azért tanítunk, azért építünk közösséget, melegítjük, ha tudjuk a lelket, hogy ne legyen mentség; mert az csak a nem látók, a nem hallók és a némák kiváltsága! Azt reméljük, a befogadásra érkezettek hallják és látják, tudják, és mondják is mindenkinek az Igét. Ki-ki a maga helyén hirdeti, súgja és pörli az Úr, a magyarok Istene megmaradást ígérő Igéit.

„Most nem felettünk és helyettünk; velünk is zúg a történelem; nem maradhatunk vesztesek megint, kell hát egy felkészült csapat.” – mondtam még augusztusban a tanévnyitón. És „Beérkezett a kicsiny, nagy csapat, akkor még szépreményű.Mehettek volna rock- vagy metallica koncertekre, dzsesszre, bulizni minduntalan, messzi helyeket járni, és keresni pénzt, nőt, pasit, múló pillanatot, társat valahol máshol. Nem mentek. Maradtak hitet, tudást remélve, közösséget és hazát a mélyben és magasban.”  Azt talán nem gondolták, hogy ennyire sűrű és tömény lesz ez a gyorsan elszálló esztendő. Az év, ahol fölocsúdni is nehéz volt a hónapról hónapra nagy erővel tóduló tudás és információ rengetegében.

A mi célunk az volt: „Szellemet táplálni a tudásba, lelkeket építeni, egymásba kapaszkodó közösséget!  És ez lett! Ez lett az első évfolyam, amely valódi, egymást támogató, egymásra figyelő közösséggé tudott érni.

Ez az igazi reménység! Reménység arra is, hogy higgyük: „Ezért születtünk mi is az új feladatra: többet tenni annál, mint menteni, ami menthető. Nekünk Aquinói az irány, a Szent Tamás-i út”.

Tudást és információt lehet, valóban lehet tantermek zárt falai közt is megismerni, tudatba vésni. Jeles oktatók dolgoztak ezen sokat. Köszönet érte mindenkinek! Halmozódott is közben a tudás, csiszolódott az elme, pallérozottabb lett a beszéd, tágult a lelki és szellemi horizont, erősödött a személyes és a közösségi önismeret. ablakok nyíltak a művészetek és a tudomány távlatokat ígérő világára, választékosabbak, okosabbak lettek az esszék, a leírt gondolatok és szavak; némelyik akár publikációra is érett. De hazát, a széles hazát befogadni csak a Délvidék, Erdély, a Felföld, keleti végeink, a Bereg és Szatmár, a Dunántúl és a szétesésben, arcvesztésben is gyönyörű PestBudán lehet, ahol a jelenlét, a mi jelenlétünk igazolja és idézi a helyben maradtaknak százszoros alázás és megveretés után is élő magyarságát és hitét. Így lehet. Csakis így lehet – nem csupán élményt kereső turistaként – befogadni és hirdetni az igazat és a valót: a Kárpáthaza és a csonkaország földje és népe egy vér, egy nemzet, egyetlen szerető gondolat: hazánk Magyarország a miénk.

Nem is akarhatunk többet. Ennyi éppen, hogy elég!

Ha nem látták volna, ha nem járták volna havonta körbe, ha nem hallották volna százszor, lenne mentségük konzum turistáskodásra valahol a nagyvilágban; lenne mentségük közönyre, feledésre. De körbejárták és hallották és látták, övig merülhettek el a magyar világban. Tudásuk belsővé vált, érzelmeik már ott csillognak a szemekben. Nem kell félnünk, és nem kell mentséget keresnünk számukra: ez a marék kis csapat itthon van az országban és érti mi a dolga, mi a dolgunk itthon és bárhova vet is a sors, bárhova sodor az élet, gondolja és teszi, amit kell: szeretni Istent, hazát és családot, védeni, óvni és újra teremteni Magyarországot.

Ezek nem az elköszönés, hanem, a feladatjelölés szavai. Maradjunk együtt legalább lélekben, őrizzük egymást jó emlékezetünkben, s lássuk egymást ahogy csak lehet!