Oklevélátadó ünnepség
Oklevélátadó ünnepséggel zárult a 2022/2023-as tanév az Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémián
Szakítva a hagyományokkal, az idei évben Akadémiánk kápolnájában, a Csodásérmű Boldogasszony-kápolnában tartottuk tanévzáró ünnepségünket. Az évzáró nyitányaként Főtisztelendő Osztie Zoltán atya, az Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, ünneplőket.
Akadémiánk egyik védnöke, Főtisztelendő Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek atya bár személyesen nem tudott velünk lenni, üzenetét Zoltán atya tolmácsolásában eljuttatta hozzánk. Érsek atya gondolataiban központi helyet kapott Aquinói Szent Tamás Summa Technologiae c. írásának az identitás, az identitás megerősítését érintő része.
Akadémiánk másik védnöke, Főtiszteletű Balog Zoltán református püspök úr igehirdetéssel gazdagította az évzáró ünnepséget. Püspök úr egyik fő üzenete Visky András Kitelepítés c. könyvének mondandóján alapult, miszerint ragaszkodnunk kell a hitünkhöz, ugyanis a hit megtart, és mert hit nélkül lehetetlen (túl)élni.
Az igehirdetést és imákat követően került sor a beszédek megtartására. Elsőként Lakner Zoltán Lehel tanulmányi igazgató, majd Kazatsay Ádám operatív igazgató és végül Szűcs Gergely végzős hallgató osztotta meg gondolatait. (Gergely évzárón elhangzott beszéde alább olvasható.)
Az évzáró formális programja a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.
A hivatalos programot követően a vendégeket egy fogadásra invitáltuk, ahol egy vacsora keretében kötetlen beszélgetésre és együttlétre adódott lehetőség.
Szűcs Gergely végzős hallgató évzárón elmondott beszéde
Tisztelt Meghívottak!
A hallgatók nevében is köszöntöm Főtiszteletű Püspök Urat, Főtisztelendő Zoltán Atyát, Tisztelt Rektor Urat, Tisztelt Igazgató Urat, Tisztelt Péter és Gábor Prefektus Urakat és a megjelenteket.
Milyen furcsa…
Az első, ami feltűnik nekem az, hogy ebben a kápolnában állok, és a hallgatótársaim is itt ülnek.
Ez most tényleg az évzáró?
Mintha tegnap lett volna az évnyitó. Mintha tegnap ültünk volna először az ebédlőasztalnál szeptember 17-én – miután mindenki nagy nehezen bepakolt és zsibbadó aggyal a sok újdonság után próbáltunk valamit egymásból kiolvasni… Néztük, kikkel fogjuk a következő 10 hónapot együtt tölteni. Akkor még nem értettük teljesen, hogy mi fog itt történni, de belevetettük magunkat bízva Istenben és az Akadémiában! És szerintem mindannyiunk nevében beszélek, ha azt mondom, hogy ez a bizalom nem volt hiába. Többszörösen visszakaptunk mindent, amit hátrahagytunk azért, hogy idejöjjünk, és rengeteget tanultunk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint mikor mesélem másoknak, hogy mi mindent csináltunk, és hol jártunk ebben a pár hónapban akkor gyakran az a válasz, hogy: “Ez több mint, amit sokan egész életükben látnak ebből a hazából!”.
Először is a vezetőségnek szeretném megköszönni, hogy létezik az Akadémia, és hogy mi is kaptunk egy lehetőséget, hogy itt tanulhassunk. Nagyon sok új tapasztalatot és tudást tudtunk ebben az évben szerezni! Köszönjük szépen!
Szeretnék köszönetet mondani az összes tanárnak, aki a tudását továbbadta nekünk. Rendkívüli helyzetben voltunk ebben az évben. Még sosem volt olyan, hogy ennyire közelről tanulhattunk olyanoktól, akik a szakmájuk legkiválóbbjai.
Végigmentünk a történelmi sorsunkon, tanultunk a hitünkről, megmártóztunk a művészetekben és még a vírusok működéséről is szó esett. Számos tudományterület világába nyerhettünk bepillantást. Minden modulból tanultunk. És ezek az új ismeretek elindítottak bennünk egy folyamatot. Azt tudom mondani, hogy az Akadémia elérte a célját. Most már magunk léphetünk a gondolatoknak a tekergő útjára és magunktól vetjük bele magunkat olyan helyzetekbe, ahol az általunk vallott értékeket lehet, sőt kell is képviselni.
A tanulmányutak is rengeteget adtak. Egy csodálatos és nagyon tanulságos élmény volt beutazni a Kárpát-medence nagy részét. Megtapasztalhattuk a magyar kultúránknak a mélységét, és az identitásunk rendkívüli szilárdságot kaphatott. Mi több, óriási vagy ahogy egy volt amerikai elnök szokta mondani, „huge” élettanulságokkal felvértezve folytathatjuk a korábbi életünket.
Megtanultuk:
- Szekszárdon a szőlőn és a boron keresztül, hogy a természetben mennyire is rejlik Isten szépsége és bölcsessége.
- Délvidéken a Duna megkoszorúzásával azt, hogy az embernek mindig van módja kimutatni a tiszteletet a múlt hőseinek az áldozataiért.
- a kelet-magyarországi úton Ady Endre szülőházához menet, hogy sár, sötét, vagy az elveszettségen keresztül is megéri a műveltségért szenvedni.
- Nyugat-Magyarországon a kaboldi macska kastélya által azt, hogy egy kerülőút sokszor váratlan kincsekhez vezethet. (Igen, láttuk a macskát, de a kastély is gyönyörű volt!)
- a Felvidéken a 6 órás Hernád-túránk alatt azt, hogy rettenetesen hideg a víz a Felvidék hegyeiben. De még nagyobb tanulság volt az, hogy megéri végigmenni a nehéz úton egy cél elérése érdekében.
- Erdélyben a véletlenszerű köztársasági elnöki találkozásunkon keresztül pedig azt, hogy a legváratlanabb pillanatok is a legnagyobbak lehetnek.
Biztos vagyok, hogy ezek a tapasztalatok még évekkel később is gazdagítani fognak minket!
Hogyan beszélhetnék a tanévről a prefektusok említése nélkül?! Akiket ebben az évben lehetőségünk volt megismerni, és akiktől szintén rengeteget tudtunk évközben tanulni. Péter és Gábor sokat segített az Akadémián hallottak elmélyítésében, és a közösség formálásában. Hálásak vagyunk, hogy ti lehettetek a prefektusaink! Köszönjük!
Végül pedig hallgatótársaim! Nem voltunk sokan létszámban, viszont annál többfélék karakterben és érdeklődésben. Ez a sok különbség először nehézkesnek bizonyult, de rájöttünk időközben, hogy tudjuk mindezt előnnyé formálni; hogyan tudjuk felhasználni úgy, hogy az Akadémián tanultakat jobban és többféle oldalról megértsük, és hogyan tudunk egy kicsi, de jól összehangolt közösséget alkotni. Ez a kis közösség a tapasztalatok által összeköt minket most már egymással és az Akadémiával is. Köszönöm nektek is ezt az évet!
Ezt mind kimondva és végiggondolva, lehet, hogy rövidnek tűnik most – itt állva – az idő, amit itt töltöttünk, viszont nagyon sok minden történt, sokat tanultunk, változtunk, nőttünk. Bármit is érzünk most, az Akadémia itt nem ért véget, itt folytatódik az az út, amire ráléptünk, amikor elkezdtük. És az, hogy itt vagyunk, nem is furcsa, hanem inkább nagyszerű!
Köszönöm szépen!
Fotók: Tóta Attila