17 dec Az öröm napjai

Főtisztelendő Osztie Zoltán ádventi gondolatai.

Oly nagy szükségünk van az öröm forrásaira. Az ádventi várakozás ennek az ideje: a reménységé és az örömé. Ennek az oka annál maradandóbb, mert az örökkévalóságban gyökerezik, nem e világból való. Jó, hogy létezik egy másik világ, Istené. Természetesen annak a számára, akinek ez a másvilág nincsen, annak ez a reménység sem adatik meg. Nekünk, akik hiszünk, ez valóságos, fölé emel a reménytelenség csapdáján.Mit állít elénk a most következő ünnepkör, az Ádvent – Karácsony?

1.) Ha nincs ki után vágyakozni, nincs kire várni, akkor értelmét, tartalmát vesztik a mindennapok, akkor nem létezik, aki értelmet, lendületet, lelkesedést ad a mindennapoknak. Csak valakiért érdemes élni, csak valaki ad értelmet az áldozatnak, az erőfeszítésnek, valamiért csak ideig-óráig lehet lelkesedni, aztán vagy bebizonyosodik, hogy botor volt az ábránd, vagy elértük a célt, már nem motivál tovább. Nekünk, akik hiszünk, van okunk a vágyállapot fönntartására, mert Jézus Krisztus várása ébren tart, gazdagít bennünket szüntelen

2.) „Harmatozzatok egek onnan felülről és a felhők essék az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt!” A várakozás idejének, a hajnali szentmiséknek a bevezető éneke Izajás prófétától való, s jelzi az Isten teremtette csodát: új kapcsolat lehetőségét menny és föld között. Az Ő műve ez, csodálatos a mi szemeink előtt. Megnyílik az ég és beteljesedik az emberiség várakozása a szabadító után. Leszáll az Isten az ő Országából és a föld vágya megtermi az üdvösséget: közösséget Isten és az ember között. Ez a megváltás első lépése maga. Jézus a megtestesült IGE, Isten cselekvő, személyes üzenete, aki ezért Isten és ember egy személyben. Odaföntről való, de egy közülünk, valóságos Isten és valóságos ember.

3.) Így létrejön a „szent csere”: Isten Fia emberré lesz, hogy mi Isten fiaivá lehessünk. A megtestesülés a szentmisében jelen történéssé válik, az oltárunk szent jászol, szent Betlehem, melyben közénk érkezik a Szabadító Isten, Jézus Krisztus, a Fiú. A szentmise felajánló imája erre utal: „a bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek”. Ő részese lett a mi emberi természetünknek, világunknak, így és csak így, mi részesei lehetünk az ő közösségének: a szentháromságos szeretetegységnek.

4.) Amennyiben ezt komolyan vesszük, nemcsak elmondjuk a Hitvallásban: „Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától és emberré lett”, akkor adatik meg a Benne való öröm. Hiszen a szentáldozásban valóságosan eggyé válunk vele, ma, én magam, akinek a számára a megtestesülés értelmessé lesz. Az eggyé válás Isten és én közöttem. Aki szentáldozáshoz nem járul, annak nem valóságos a Karácsony öröme. Nincs jelen Betlehem titka, nem éri el őt az Isten terve: létközösségbe jutni Istennek és embernek, az értem megtestesült Fiúistennek valamint nekem magamnak, személy szerint, hiszen a szeretet személyes és konkrét. Történésekben lesz valóságossá, gyümölcsözővé. Minden bizonnyal ez az oka az ünnep kiüresedésének annyi szánalomraméltó embertestvérünknek.

5.) Az ünnepi öröm lehetőségi feltétele ezért a lényegre fókuszálás. Nem sikkad-e el éppen csak a lényeg? Tudatosan kell lemondanunk az időközben kialakult külső elvárásokról, melyek ráadásul nem illenek az eredeti okhoz: Jézus a Krisztus születéséhez.

6.) Lényeges továbbá a történelmi események átélése, az élményszerzés az isteni történés résztvevőivel. Máriával, Szent Józseffel, a Királyokkal és a pásztorokkal, az angyalokkal és Isten ószövetségi népével. Ennek lehetőségét is megteremti számunkra Anyaszentegyházunk. Segít átelmélkedni, ami történt, segít beleélni magunkat a kiválasztottak által átéltekbe, betlehemet állít, pásztorjátékkel eleveníti meg az üdvtörténeti eseményeket, sajátos tartalmú imákat ad az ajkunkra, hajnalban és éjfélkor imádságra hív, nyolcaddal ünnepli meg a misztériumot, megjeleníti üdvösségünk történetének kezdeteit, családi, ünnepi asztal köré gyűjt, speciális ételeket készít számunkra és megszenteli bensőséges találkozásainkat. Ne rontsuk el az ünnep gazdagságát, hanem szenteljük azt meg!

7.) Ünnepünk rajtunk múlik. Hogyan fogadjuk el az Egyházunk kínálta lehetőségeket, ajánlásokat, hogyan állunk bele a „szent játékba” annak minden elemével, hogyan működünk közre abban, hogy Isten maga részeltessen bennünket a misztériumban?

8.) Végül élünk-e az együtt ünneplés sajátos lehetőségével: „minket Krisztus szeretete gyűjtött egybe”. Mennyire más annak a családnak az ünnepe, együttléte, amelynek középpontjában nem az eszem-iszom áll, hanem a fenti idézet. S mennyire másként tud közösségben lenni az is, aki egyedül kényszerül lenni a szent éjszakán: egyedül, de nem magányosan.

Kívánom, hogy ragaszkodva az Ádvent-Karácsony eredetéhez, élve egyházunk ajánlásaival, keresve a mélységeket, találkozzunk Istennel, megtestesült Urunkkal Jézus Krisztussal, aki szolidáris szeretetét igazolta azáltal, hogy értünk/értem emberré lett, s e világra született!