18 nov Délvidéki tanulmányi út

1. nap – 2025. november 3., hétfő – Orosz Virág

„Isten éltesse a társaságot abból az alkalomból, hogy végre elindulhattunk a Délvidékre!” – köszöntötte Lakner tanár úr jókedvűen a kisbuszban még álmosan pislogó hallgatóságot Piliscsabán, reggel 7-kor. Az ajtó becsukódott mögötte, az utazás pedig ezennel kezdetét is vette. Tanulmányi utunk célja nem csupán a történelmi helyszínek megismerése lesz, hanem az is, hogy személyesen találkozzunk azzal a világgal, amely hozzánk, a magyar történelemhez, gyökereinkhez és jelenünkhöz egyaránt hozzátartozik. Tudtuk, hogy a következő napokban olyan földön fogunk járni, ahol a magyar közösségek sorsa, hite és kitartása példaként állhat előttünk.

Zombor: Dél körül gurultunk be a Nyugat-Bácska szívében fekvő, mintegy negyvenezres lakosú városba. Érkezésünkkor rögtön lenyűgözött bennünket Zombor különleges hangulata: zöldellő utcák, tágas terek és a levegőben terjengő halászlé illat, amelyről a város híres az egész Vajdaságban. A környéken 8000 ostorfa biztosít árnyékot, ez is hozzájárul ahhoz, hogy Zombort az egyik legzöldebb délvidéki helységként emlegetik. A programunk a vármegyeházán kezdődött, ami Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján készült, itt a város kézzel rajzolt térképét is megnézhettük. Utána a szemerkélő esőben a sétánkat a város központjában folytattuk, ami a dél-alföldi várostervezés egyik mintapéldája: a szél mérséklése érdekében sajátos eltolással épültek az utcák, ami különleges, kissé labirintusszerű hatást kelt. Zombor tele van historizáló épületekkel, szinte minden ház homlokzata mesél a város egykori nagyságáról. A sétánk közben szóba kerültek a magyarokat ért üldöztetések, népirtások, a szerb partizánok megtorlásai, és az, hogy több tízezer magyart mészároltak le, illetve rengetegen kényszerültek elmenekülni a 20. század viharai során. A Hősök terén, a jelenlegi kommunista partizánemlékművek mögött/helyén korábban magyar nemzeti jelképek álltak, de ezeket az új hatalom szétverte és eltüntette. A négy méter magas Szent István-szobrot a karmelita templomon azonban nem tudták eltüntetni, így ma is ékes emlékeztetőként szolgál a magyarság számára. A séta során Zombor nagyjaival is találkoztunk, legalábbis szobraik formájában. Megismertük többek között Bosnyák Ernőt, a híres zombori filmrendezőt, majd Schweidel József aradi vértanú mellszobránál közösen elénekeltük az “Emeld fel fejedet, büszke nép” himnusztöredéket. Beszéltünk a város nyelvi és kulturális sokszínűségéről is: a Habsburgok korában valódi “bábeli vidékké” vált ez a táj: magyarok, németek, szerbek és más népek éltek egymás mellett. A Dunamenti svábok például a Délvidék egyharmadát alkották, tragikus sorsukról is hallottunk, hiszen a második világháború után őket is lemészárolták, így egy egész kultúra tűnt el.

Ebédünket a Ferenc-csatorna partján fogyasztottuk el. A csatorna az 1790- es években épült, és mintegy húsz nappal rövidítette meg a hajózási és áruszállítási útvonalakat a Duna és a Tisza között. Ez volt az első hajózható csatorna Magyarországon, sőt, állítólag Händel Vízi zene című műve is innen kaphatta az ihletet. Összesen ezer kilométernyi hajózható vízi úthálózat húzódik ma is a Délvidéken, elképesztő, milyen fejlett infrastruktúrát hoztak létre már akkoriban. A híres zombori halászlevet ízlelve azt is megtudtuk, hogy a város a középkortól kezdve a legnagyobb haltermelő vidékek közé tartozott, erről már az 1500–1600-as évek dokumentumai is beszámolnak. Ma is minden utcában találni halboltot, és a híres zombori halászlé az egyik legfontosabb gasztronómiai hagyomány. Nem véletlen, hogy minden évben hatalmas halászléfőző fesztivált tartanak itt, ahol akár 4000 bográcsban rotyog a leves ilyenkor.

Doroszló: a Délvidék „Csíksomlyója” Ebéd után Doroszlóra utaztunk, amelyet sokan a „Délvidék Csíksomlyójának” is neveznek. A település a nyugat-bácskai magyarság egyik legfontosabb lelki központja, ahol a Mária, Keresztények Segítsége Egyházmegyei Kegyhely, közismert nevén a Doroszlói Szentkút található. Ez a délvidéki búcsújáró hely ma is 15-20 ezer zarándokot vonz minden év szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján. Az első csodálatos gyógyulást 1792-ben jegyezték fel, amikor egy vak férfi Szűz Máriához fohászkodott látásának visszanyerésért. Álmában azt a sugallatot kapta, hogy menjen Doroszlóra, és mosakodjon meg a kút vizében. A férfi szemeit megmosván a kút vizében, visszakapta látását, és a kút vizében Máriát látta. A hely atmoszféráját a mélyen gyökerező vallásosság, ugyanakkor a környék elnéptelenedése is meghatározza. A szentkút közelében tizennégy elhagyatott templom áll, amelyek egykor virágzó magyar és német katolikus közösségekhez tartoztak. A ferencesek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak itt a délvidéki magyarság lelki támaszában, különösen az üldöztetések idején. Doroszló ma is a hit, a megmaradás és a közösség jelképe a Délvidéken.

Bács: Délután a híres bácsi várromot jártuk be. A középkori erődítmény egykor Magyarország egyik legjelentősebb vára volt, falai helyenként ma is négy méter szélesek. Ahogy a naplemente utolsó sugarai átsütöttek a bástyákon, különleges, már-már időtlen hangulat lengte be a helyet. Ervin, a nem-idegenvezetőnk mesélte, hogy a vár Károly Róbert idején élte fénykorát, és Váradi Péter érsek alatt pedig itt működött a második legnagyobb magyarországi könyvtár, közvetlenül a Corvina után. A kissé romos, de teljesen felismerhető kápolna gótikus ablakívei alatt közösen elmondtunk egy Miatyánkot, emlékezve Tomori Pál érsekre, aki 1526. augusztus 27-én, a mohácsi csata előtti napon itt tartotta utolsó miséjét. A várrom megtekintése után átmentünk a közeli ferences templomhoz, amely szintén a térség egyik legősibb egyházi emléke. A templom falai ma is őrzik a múlt nyomait: Tanár úr még a vakolat egy kis részét is lekaparta, hogy megmutassa az eredeti, évszázadokkal ezelőtt készült kőfalat.

Futak és Újvidék: Hadik András öröksége és a nap lezárása A vacsora előtti utolsó megállónk Futak volt, itt kerestük fel és koszorúztuk meg Hadik András sírját, aki az újkori Bács-Bodrog megye első főispánja volt. Ő volt az a magyar nemes, aki nemzetiségtől függetlenül közösséget épített. Megható volt, ahogy a szerb plébános kezdeményezésére, együtt, magyarul mondtuk el a Miatyánkot. Este Újvidékre érkeztünk, ahol csak egy rövidebb bolyongás után találtuk meg a szállásunkat, ugyanis több főút le volt zárva a tüntetések miatt. Már előző nap is voltak forrongások a városban az újvidéki vasútállomási tragédia egyéves évfordulója miatt. A hosszú nap után gyors kipakolás következett, majd méltó lezárásként közösen vacsoráztunk a város központjában, a Barique étteremben. Az étel fantasztikus volt, a magyar, szerb, török és német gasztrokultúra keveredése itt is tetten érhető. Egy pohár sör mellett felidéztük a nap élményeit, majd még elsétáltunk megnézni a főteret és a püspöki palotát, miközben Ervin és Lakner tanár úr mesélt Újvidék történetéről. A város langyos, esti fényei és a nap fáradtsága egyszerre álmosított el minket, így a lehető legtartalmasabb első nap után, nyugovóra tértünk.

2. nap – 2025. november 4., kedd – Horváth Emese és Szilas Kinga

Kedd reggel Újvidéken ébredtünk, és a reggeli ima után, ami Szent József erényeit emelte ki számunkra, a hotel étkezdéjében elfogyasztottuk svédasztalos reggelinket. Eközben részünk lehetett utazásunk első olyan kulináris élvezetében, amely Magyarországon nem szokványos, ez pedig a török tulumba édesség volt. Rövid összekészülés után beszálltunk a minibuszba sofőrünk, Zoli mögé, és útközben is hallgathattuk “idegen” vezetőnk, Ervin érdekesnél érdekesebb történeteit azokról a tájakról, amelyeken elhaladtunk úticélunk irányába menet.
Így érkeztünk meg a hatalmas szántóföldek közepére, ahol korábban település volt, de az mára már a múlté, mindössze az árván magasodó aracsi templomrom maradt hátra, melyről megtudhattuk, hogy alapító oklevele 1000-ből származik, valamint hogy a rengeteg Árpád-kori tégla között a magyar művészettörténet legjelentősebb köve is megtalálható. Ezen kőnek az egyik oldalán olvasható a felirat: “Imádkozzál a Teremtődhöz!”, míg a másik oldalán ez szerepel: “Aki ezt a követ elmozdítja, arra átok szálljon!” És szállt is, hiszen a magyar nép megsínylette azon döntését, hogy elmozdította azt a követ.
További érdekességeket is megtanulhattunk Ervintől, amikor belülről is megpillanthattuk a templomrom szépségét. Például, hogy eredetileg egyhajós templom volt, de miután a tatárok és a kunok pusztításainak áldozatul esett, erődtemplommá építették át. A mai napig felröppennek pletykák, melyek szerint újjá kellene építeni, ám hogy ez valóban megtörténjen, még várat magára. Valamint Ervin még egy legendával is visszaröpített minket a múltba, mely szerint Szent István királyt a mára már beomlott bejáratú altemplomban helyezték végső nyugalomra, amely korábban kinyílt mindazoknak, akiknek tiszta a lelkük és kellő elhatározással rendelkeznek ahhoz, hogy újraegyesítsék az országot. A legenda szerint egy libapásztorlánynak sikerült lemennie, azonban amikor a falubelieknek ezt elmesélte, ők elkezdtek ásni, ezért omlott be a bejárat. Emiatt van veszélyben ma is a templom.
Miután elmondtunk egy imát a templom belsejében az országért, a bejárattal szemben felállított fakeresztet felkoszorúztuk, miközben megtaláltuk a tavalyi évfolyam által hagyott magyar színekben pompázó szalagot is. Ezután még volt lehetőségünk egyénileg is körbejárni a templomot kívül-belül, majd visszatértünk a buszhoz, és magunk mögött hagyva a valaha volt várost, Törökbecse felé vettük az irányt.
Az Újbecseként is ismert településen megkerestük és felkoszorúztuk Leiningen-Westerburg Károly gróf és honvéd tábornok mellszobrát, és tiszteletünk jeléül ismét elénekeltük a Himnusztöredék című nótát. A Tisza partján megpihenve pedig elfogyasztottuk index, vagyis magyarul leckekönyv nevű óriásszendvicseinket, amely Szerbiában az egyetemisták széles körében közkedvelt.
Az ebédtől új erőre kapva, egy kis buszozás után megérkeztünk Csurogra, ahol elsétáltunk a magyar kálváriához, ahol a szoborcsoport az 1944-45-ben ártatlanul halt magyar áldozatok számára állít emléket. Itt is hagytunk egy koszorút, valamint elmondtunk egy imát azon emberek lelki üdvéért, akiknek a holttestét az emlékmű mögött elterülő, dögtemető néven elhíresült területre dobáltak ki a második világháború végén, mint a szemetet.
Ismét a buszba szállva megkezdtük utazásunkat Pétervárad felé, és közben keresztülhaladtunk Zsablyán, ahol megtekintettük a szimbolikus jelentőséggel egymás mellé épített ortodox és katolikus egyházak templomait.
Mielőtt felmentünk volna a péterváradi várba, kívülről megcsodáltuk a Délvidék legrégebbi, a jezsuiták által barokk stílusban felépített Szent György Templomát, amely különös jelentőségű spirituális központ, ahol tíznél is több szent ereklyéje is megtalálható. Mivel egész Európa területéről összesereglettek itt a népek, mindegyikük úgy gondolta, hogy ha háborúba indul a török ellen, jó, ha hoz egy-egy nemzeti értéket ide. Ha lett volna lehetőségünk belülről is megtekinteni a templomot, még egy kriptát is találtunk volna.
A péterváradi várba felfelé hosszú lépcsősor vezet, amelynek megtétele közben és után Ervin további érdekességekkel boldogította a társaságunkat, mint például az EXIT Fesztivál, amely segíti a nyitást a civil kultúra felé, mivel 10-20 évvel ezelőttig még katonai kézben volt a vár. Sajnos idén tartották meg utoljára ezt a fesztivált ezen a helyszínen, ezután Macedóniában kerül majd megrendezésre, mert a kormány megvonta a támogatást a fesztivál vezetőségétől. Ugyanezzel a céllal szerveznek egy zenei fesztivált is, ahol a különböző résztvevő népek saját népzenéiket mutatják be Szerbia utcáin.
A péterváradi vár egy “bevehetetlen” vár: úgy tervezték, hogy egy évnyi ostromot képes legyen kibírni, mivel az élelem és lőszer tárolására sok lehetőség adva van. Ráadásul a föld alatt 16 kilométeres és négyszintes alagútrendszer húzódik. Mindezt bizonyítja, hogy 1716-ban többedik alkalommal török támadás érte a várat, amelyet Savoyai Jenő védett. Havas Boldogasszony ünnepén Savoyai egy Mária kegyképhez imádkozott, és ezt követően augusztus
5-én elkezdett esni a hó, ami miatt a bár túlerőben lévő, de meleg időhöz szokott török hadsereg visszavonulót fújt, és a magyarok győzedelmeskedtek.
Péterváradot elhagyva áttértünk a Szerémség területére. Karlócára menet keresztülhaladtunk a kisbusszal Tekiján, ahol Ervin elmondta, hogy katolikus búcsújáróhelyként ismert, mivel van benne egy Mária-oltár, amit körbe-körbe kerülve Üdvözlégy imádságokat kell mondani Szűz Mária közbenjárásáért. Megérkezve Karlócára megtudhattuk, hogy itt található a legrégebbi szerb gimnázium, ami ma nyelvi gimnáziumként működik.
Megtekintettük a Szent Péter és Pálról elnevezett templomot, melynek különlegessége az, hogy két stílus ötvöződik benne: a bizánc és a barokk. Valamint, hogy a kertjében Mátyás király idejéből származó, 300-400 év közüli, hatalmas fa áll.
Ezután továbbra is Karlócán elmentünk a Békehozó Szűz Mária kápolnába, ahol a karlócai békét kötötték meg 1699-ben, melyről tudni illik, hogy ennek köszönhetően szabadult fel Magyarország nagy része a török uralom alól. További érdekesség, hogy a templomnak négy bejárati ajtaja van, a négy égtáj felől. Ezt azért alakították ki így, hogy minden békekötő félnek egyenlően jusson egy ajtó: az Oszmán Birodalom, a Habsburg Birodalom, a cári birodalom és a lengyel-litván nemesi köztársaság képviselőjének is. Ezt török részről kérték, mivel a korábbi helyszínként szolgáló sátorban csak egy ajtó volt, így szerintük jelentősége lett volna, ki lép be először. Ezután asztalt is cseréltek, szintén török kérésre, a hosszúkás formájúból kerekre, hogy senki ne kerüljön asztalfőre. Így teltek-múltak a hetek és a tárgyalások, amíg januárban végre úgy döntöttek, hogy aláírják a békeszerződést, ekkor azonban a törökök még mindig tovább húzták az időt: az volt a problémájuk, hogy hiányzott az óra a sátorban. Csak amikor meghozták az órát, volt hajlandó aláírni a békét. Később kiderült, hogy a török követ utasítást kapott egy csillagásztól, hogy pontosan mikor kell aláírni a békét, hogy az számukra a legelőnyösebb legyen. Amikor ennek emlékére felépült a kápolna, a magyarok a török ajtót befalazták és elé oltárt állítottak, mert nem akarták, hogy visszajöjjenek a törökök. Amikor a törökök mégis visszajöttek, kifalazták és az oltárt elvették, ám azóta visszarakták, és a mai napig is ott áll, takarva az ajtót a belépők elől.
A templomban elmondott ima után továbbmentünk a borkóstolóval egybekötött vacsoránkra, ahova hivatalosak voltunk. A Kis pincészetben ötféle bort kóstoltunk, és széles választékú, szerb és egyéb ételek közül válogathattunk.
Ezután sietve visszatértünk újvidéki szállásunkra, hogy a buszt letéve és gyorsan szép ruhát magunkra öltve ellátogassunk az Újvidéki Színházba, ahol lehetőségünk volt megnézni Csehov
Három nővér című drámájának modern feldolgozását. A színdarab megvilágításba helyezte nemcsak a korabeli, de a jelenkori problémákat is, amikkel Szerbiában találkozhatunk, és egy teljesen átfogó képet adott a szerbiai magyarság társadalomrajzáról és mindennapi kihívásairól, ezáltal a tanulmányi utunkba egy egészen új megismerési réteget hozott. Az előadást követően visszatértünk a hotelbe, ahol összeülve megbeszéltük a látottakat, és ezzel a közös élménnyel zártuk keddi napunkat Szerbiában.

3. nap – 2025. november 5., szerda – Koltai Péter

A felemelő közös imánk, a bőséges reggeli és a ragyogó őszi napsütés hatására jókedvűen vártuk az előttünk álló napot. Fél kilenckor hagytuk el az újvidéki Hotel Arhiv szálláshelyét, és hosszú út állt még előttünk: a 200 km-re található Galambóc várába kellett eljutnunk. A buszon nem unatkoztunk: jutott időnk kitárgyalni részletesebben az előző esti Csehov színdarabot egy kis házi csokis-rumos sütemény mellett, valamint Ervintől is sok dolgot megtudhattunk a forró szerbiai helyzetről, ahol éppen tüntetések zajlottak, az ország gazdasági helyzetéről és kultúrájáról. Egy nagy vaskohó mellett elhaladva Ervin megosztott velünk egy anekdotát annak születéséről: amikor Josip Broz Tito az 1960-as években odalátogatott, megkérdezte, miről híres a terület. Az ottani vezető mondta neki, hogy a szőlőjéről. Szerbül a szőlő és a vas nagyon hasonló hangzású, és Tito az utóbbit értette. Ennek megfelelően jogosan tehette fel a kérdést, hogy akkor miért nincs itt vaskohó? Amikor hazament, kiadta az ukázt, hogy vaskohót kell oda építeni. Ez meg is történt, és azóta is szépen működik, bár szőlő már nem maradt sok. Az iparosodás további jeleit és irányát is láthattuk, feltűnő volt az egyik nagy ipari intézményre kitűzött kínai zászló, jelezve a két ország közti gazdasági kapcsolatot. Közel kerültünk a helyszínhez is, ahová Radnótit vitték munkatárborba, és ahol utolsó versei születtek (RAZGLEDNICÁK, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-í/a-xx-szazad-irodalma-9C3D/radnoti-miklos-í909-í944-A5A2/versei-A5A3/razglednicak-A673/). Közben közeledtünk a Vaskapu-szoroshoz és Galambóc várához. A magyar történelemben fontos stratégiai szerepe volt a szorosnak az ország külső védelmi rendszerének részeként, a Pannon-medence egyetlen kijárata a Fekete tenger felé, így feltartva a hódító Oszmán Birodalmat. Amikor odaértünk, lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé, csak álltunk, és próbáltuk befogadni a látványt: a 6 km-ré szélesedő Duna, a szurdokvölgy, mely egyben határ is (Románia és Szerbia), és egymással szemben két vár: a hatalmas és impozáns galambóci, és a kisebb, román oldalon elhelyezkedő Lászlóvár. Ez utóbbit Zsigmond király építette, amikor 1427 telén ostrom alá vette Galambóc várát, mivel az új szerb helytartó nem volt hajlandó visszaadni neki, és 12 000 dukátért átjátszotta a törökök kezére. (Az ostrom során Zsigmond női segítséget is kapott, erről Arany János is megemlékezik Rozgonyiné c. balladájában: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/arany-janos-B084/í847-í852-B089/rozgonyine-B560/ ) Galambóc várát még sosem sikerült katonai erővel elfoglalnia senkinek, igazi bevehetetlen erődként tarthatjuk számon, egyedül az idő tudott benne kárt tenni. A segítség 2014-ben érkezett, amikor az Európai Unió és Szerbia közös együttműködésének köszönhetően rendbe tették a várat, kialakítottak egy modern látogatóközpontot és a környező területeket is fejlesztették, így turisták számára igazán vonzó célpont lett! Illetve nem csak nekik, vezetőnk elmondása szerint kiváló harcsázó lehetőségek is vannak horgászok számára, viszont a dolog nem veszélytelen: Galambóc és környéke a viperák körében is népszerű, jobb tehát óvatosnak lenni! A közeli vendéglőben elfogyasztott ebédünk alapján valóban kiváló halak vannak a vízben, már csak emiatt is érdemes meglátogatni a helyet. Már sötét volt, amikor elértük Szendrő várát, melynek építésekor az ottaniak 4 évig nem ettek tojást – kellett kötőanyagnak. Ez egy zömök, vastag falakkal rendelkező várrom a Duna mellett. Varázslatos élmény a majd’ teli hold fényében végigjárni folyosóit és bástyáit, onnan lepillantani a környező tájra, gyönyörködni a folyóban. Szerencse, hogy nem maradt ki a programból! Szállásunk és vacsoránk Székelykevén volt egy kedves magyar hölgynél. Ott csatlakozott hozzánk 2 társunk, így igazán nagy volt az öröm nap végére. Vacsora után még leültünk egy kis kvaterkára, Lakner Tanár Úr számos történettel szórakoztatott minket. Így telt a szerdai napunk.

4. nap – 2025. november 6., csütörtök – Berndt Ágoston

Miután megreggeliztünk útnak is indultunk és első állomásunkig Zimonyig, meg sem álltunk. Zimony földből készült várat jelent. Abban az időben sok földvárat építettek. A római korban Taurumnak hívták. Ez a település többségében német lakta település volt a második világháborúig. A világháborúban a kommunista hatalom teljesen felszámolta a német
lakosságot. Folyami hajózás, vámház és kapitányság épülete volt a városban, ahol üzleteket kötöttek. Hunyadi János itt adta át a lelkét Kapisztrán Szent Jánosnak és innen vitték át Gyulafehérvárra. Felmentünk megcsodálni a gyönyörű tájat egy kilátó toronyból, ahonnan egészen ellátni a szomszédban található fővárosig. Egészen jól kivehető volt a nándorfehérvári erőd is. Majd ezt követően célba is vettük az erődöt, ami már távolról is félelmetesnek tűnt.
Közösen sétáltunk a vár környékén, ahol az idegenvezetőnk, Ervin segítségével sok érdekességet megtudhattunk a vár múltjáról. Számos csatát vívtak ezért a stratégiailag is kiemelkedően fontos erődítményért. Megcsodálhattuk a Duna felé néző Hős nevű szobrot, ami gyönyörű kilátást nyújt az odalátogatóknak. A váron belül építettek egy templomot a 1. világháborúban elesett katonák emlékére. A csillár kardokkal és gépfegyverekkel van kirakva. Szerbiában, Magyarországgal ellentétben, nem szoktak délben harangozni, de itt a nándorfehérvári győzelem miatt volt harangszó.
Következő programunk a Szent Száva Katedrális volt, ami egy szerb ortodox templom és Belgrád központjában található. A szerb ortodox egyház alapítójáról Szent Száváról nevezték el és neki is szentelték. A templom belső tere, illetve annak dekorációja az ami mind a mai napig befejezetlen maradt. Méreteit tekintve 91 méter hosszú és 81 méter széles, 70 méter magas, a kupolán található aranyozott kereszt pedig 12 méter. Az épületbe belépvén rengeteg freskót és különböző vallási jeleneteket láthattunk. Nagyon megható volt látni azt a sok hívőt és zarándokot, akik egész évben ezért jönnek Belgrádba, hogy megcsodálhassák ezt az építészeti remekművet. A freskók mellett számtalan aranyfüsttel bevont szobrot is láthattunk, amelyek szintén igazán pazar látványt nyújtottak.
Ezt követően pedig elmentünk az aznapi szállásunkra Tóthfaluba, ahol egy nagyon hangulatos vendégházban voltunk elszállásolva. Vendéglátóink nagyon finom házi szilva pálinkával fogadtak minket, ami mindenkinek jól esett a fárasztó nap végén. A vacsora pedig sült malac volt, amely elkészítésének és tálalásának mi is a szemtanúi lehettünk a kertben.
A tartalmas vacsoránk elfogyasztása után finom baklavával kínáltak meg minket, valamint az este hátralevő részében magyaros dalokra táncra perdültünk és fergeteges hangulatban mulattuk az időt.

5. nap – 2025. november 7., péntek – Kleineisel Flóra

Csodálatos, élményekkel teli és izgalmas utazásunk a végéhez közeledett. Talán a kimerítő hét végére bensőnk egy része már várta a hazaérkezés pillanatát, de ez nem akadályozott minket abban, hogy teljes szívvel és kalandvággyal vágjunk neki a napnak. A tóthfalusi Pánczél Panzióban eltöltött éjszaka után egy kellemes reggelivel indítottuk a pénteket. Rögtön ezután a település temploma felé vettük az irányt és közösen vettünk részt egy Szentmisén, miután a tóthfalusi plébános Jenő atya az egyházközség alakulásáról mesélt nekünk. Innen továbbindulva házigazdánk idegenvezetésével jobban megismerhettük Tóthfalut. Hallottunk a
falut alapító Tóth Józsefről, a mártírhalált halt Szabó Dénes atyáról, valamint megtekintettük Délvidék legnagyobb Turul emlékművét és a Szentek és királyok emlékparkját. Tóthfalu egyik legújabb alkotása a Mini Délvidék, amely bemutatja az egész Délvidék hegy- és vízrajzát, valamint látnivalóit. A hetünk megkoronázásaként maketteken láthattuk azokat a várakat, templomokat és folyókat, amelyeket a hét során “élőben” is meglátogattunk. Számomra a Tóthfaluban tett látogatásunk mutatta meg igazán, milyen is valójában határon túli, délvidéki magyarnak lenni. Tóthfalu lakosai magyar identitásukért kiállva egy olyan községet hoztak létre, mely büszkén vállalja magyarságát és az elért eredményeivel, emlékműveivel, sajátos látványosságaival igyekszik ezt másoknak is megtanítani. Házigazdánk szavaival élve habár Tóthfalunak nincs meghatározó múltja, annál nagyobb jövő áll előtte. A délelőtt további részét Magyarkanizsán töltöttük. Elsőként a Tisza–partra vezetett utunk, ahol egy hajóról csodálhattuk a tájat. A hajón töltött idő remek hangulatban telt, hiszen a napsütést kiélvezve, egymás történeteit hallgatva, együtt nevetve semmi sem állhatott a jókedv útjába. Délvidéken töltött napjaink meghatározó alakjává vált idegenvezetőnk, Ervin, így nagyon örültünk, hogy az aznapi programnak az Ervin műveit kiállító galéria is része lett. A rajzok és festmények látványa mindenkit elmélkedésre ösztönzött, de véleményem szerint a képek látványa azt is lenyűgözte, aki nem elmélyülésre vágyott. A tiszaparti Tiska Laguna nevű étteremben elfogyasztott finom ebéd után Martonos felé vettük az irányt. A faluban található emlékház meglátogatása során méltó módon emlékezhettünk meg a második világáború délvidéki áldozatairól. Délvidéki tanulmányutunk utolsó állomásaként Kosztolányi Dezső szülővárosába, Szabadkára látogattunk. A város utcáiban tett sétánk során a szecessziós stílust képviselő épületekben gyönyörködhettünk, különösen a Szabadkai Zsinagógában, mely Európa második legnagyobb zsinagógájaként a magyar építészet különlegességévé vált. Az esténket a szabadkai városháza épületében zártuk és az előttünk álló hosszú út előtt még arra is jutott időnk, hogy bureket, avagy balkáni eredetű péksüteményt vegyünk vacsorára. Az Ervintől vett búcsúnk után kezdetét vette utunk Piliscsabára és a késő esti órákban megérkezve boldogan adtunk hálát Istennek, aki mindezt lehetővé tette számunkra.