19 máj „Buszozás” – Délvidék

HÉTFŐ (2024.11.04.)

Nagy izgalommal, bár kissé álmosan indultunk november 4-én reggel 7 órakor Piliscsabáról különbuszunkkal először Budapest 11. kerületébe. Miután Laborczy-Lakner Zoltán Lehel tanár úr is csatlakozott hozzánk, közös innen már egyenesen a magyar-szerb határ felé. A hercegszántói határátlépés tartogatott számunkra néhány kisebb kellemetlenséget (időveszteség, várakoztatás – a szerb határőrök rendkívül alapos munkát végeznek, ami végtére is dícséretes…). Miután sikeresen beléptünk a Szerb Köztársaság felségterületére, utunk Zomborra vezetett. Zomboron a Lidl parkolójában találkoztunk szerbiai utunkat kísérő idegenvezetőnkkel, Ervinnel, akivel a Zombor határában folyó Ferenc-csatorna mellett lévő Restoran Slon étterembe mentünk ebédelni, közben érdekességeket tudhattunk meg a Ferenc-csatornáról. Például, hogy a Dunát a Tiszával összekötő vízi folyosó építése 1793-ban kezdődött. Az addigi dunai hajózási útvonalat 20 nappal és mintegy 227 km-rel tette rövidebbé. A csatornát, mely nevét I. Ferenc osztrák császár és magyar király után kapta, 1802-ben adták át a forgalomnak. Az ebéd kifejezetten finom halászlé volt, amit elég extra módon, bográccsal együtt szervíroztak. A jóleső sört/kávét/cappuccinot (kinek mi) követően gyalogos városnézésre indultunk.

Ellátogattunk a Magyar Polgári Kaszinó udvarára, ahol a zombori születésű Schweidel József honvédtábornok, aradi vértanú mellszobránál helyeztünk el koszorút. A városi séta során szerb dínárt váltottunk, megtekintettük a Zombori Nemzeti Színház épületét, a Szent István templomot.

Nagyon szép napos, kellemes időnk volt napközben, mi pedig Zombor után Bács felé vettük az irányt. Itt már naplemente után, kivilágítva tekinthettünk meg a bácsi királyi és érseki lovagvárat. A történelmi magyar vár viszonylag sok része vészelte át az évszázadok viharait, így tanúskodva az utókornak nemzeti történelmünk viszontagságos időszakairól. Gyönyörű látvány volt, amint az emberkéz által emelt falak dacolnak az idővel és nem adják meg magukat sem ágyúgolyónak, sem az idő vasfogának. Lakner tanár úr rengeteg sok érdekességet mesélt nekünk egész nap, itt is. Ami engem leginkább megragadott, az volt, hogy ugyanott álltunk, a vártemplomban, ahol Tomori Pál, kalocsa-bácsi érsek, a bácsi vár utolsó tulajdonosa, szentmisét mutatott be, mielőtt elindult a mohácsi csatába 1526-ban.

Szállásunk Kishegyesen várt bennünket, így kisbuszunkban útra keltük. Kishegyesen a Kátai Vendégházban szívélyesen fogadtak bennünket. A szobák elosztása után nagyon kedves vendéglátóink szeretettel és pálinkával, finom vacsorával vendégeltek meg minket. Vacsora után kellemesen elbeszélgettünk a napi eseményekről és egy páran, kihasználva a hűs esti levegőt, kiadós sétát tettünk Rúzsa Magdi szülőfalujában.

KEDD (2024.11.05.)

Első közös reggelünk, amelyet a Vajdaságban töltöttünk Kishegyesen kipihenten kezdődött. Itt már többen éreztük, hogy hiába van kötődésünk a Vajdasághoz és hiába jártuk már be egy nagy részét, az utunk során a tudásunk, sőt a kötődésünk ehhez a területhez jelentősen bővülhet és új aspektusokból is lesz lehetőségünk rálátni a helyi kincsekre.

Kishegyes városában, elhagyva a kellemes szállásunkat a helyi piacra vezetett az utunk, ahol látható volt, hogy a helyiek milyen általuk megtermelt és elkészített termékeket árusítanak, ezáltal azt is szemügyre lehetett venni, hogy milyen lehetőségeik vannak a helyi gazdáknak.

Kishegyes kimondottan gazdag kulturális élettel rendelkezik, a helyi és távlatibb közösségnek erre nagyon jó lehetőséget ad a nemrégiben átadott új színházépületük vagy a község határában lévő löszös domb előtt elterülő sík szakasz ahol nyáron a nagyszerű kulturális fesztivált rendezik meg a Dombos fesztivált. Én személy szerint (Dániel) már többször volt szerencsém részt venni ezen fesztiválon és nagy szívvel ajánlom megtekintésre. Összpontosul a kultúra, a jó hangulat, a vendégszeretet a jól összeválogatott zenével és a helyi kultúra szerteágazóságával. Elegendő csak annyit, hozzá tennem még, ami a fesztivál mottója is, hogy „Az életöröm nem tabu, hanem ráadás.”

Kishegyesről elindulva a nem túl messze, nagyjából 1 órás utazást követően eljutottunk Törökbecsére, ahol megkoszorúztuk a helyi származású aradi vértanú Leiningen-Westerburg Károly szobrát. Jó volt látni, hogy Törökbecse polgárai nem felejtették el az idegenből jött fiatal földesurat, aki a délvidéki területeket védte a betörő szerbektől és életét adta a magyar szabadságért.

Törökbecsétől a kevesebb, mint fél órára lévő aracsi pusztatemplom irányába vettük az utat, ami az egyik legkorábbi építészeti emlék a Vajdaságban és egyben Szerbiában is. A román–korai gótikus templom romja egy kimondottan jó állapotban fennmaradt monumentális építmény a nagyon gazdag termőterülettel rendelkező síkságvidéken. a teljes utunk építészeti látványosságai között az egyik legkimagaslóbb volt. (Galambóc vára és a Zimonyi Hunyadi-torony mellett.)

Utunk következő állomásaként Futakon jártunk gróf Hadik András lovassági tábornagy, futaki uradalmában. Gróf Hadik András (1710 – 1790) a „leghuszárabb huszár”, a Habsburg Birodalom első számú katonai vezetője, az Udvari Haditanács elnöke volt. A mai napig az egyik legmagasabb beosztású magyar katona. Nyughelye Futakon található a Római Katolikus templomban, amelyet megtekinthettünk és magasztosan énekkel és koszorúzással megemlékeztünk a történelmi értelemben is nagy embernek számító gróf Hadik Andrásról. A templomban a helyi bunyevác származású plébános vezetett körbe és adott számunkra nagyon informatívan ismeretet a helyi magyar vonatkozású vallási élettel kapcsolatosan.

Futakról a kevesebb, mint fél órás útra lévő Karlócára tértünk át, ahol az 1699. január 26-án írták alá a Karlócai békeszerződést, és nem kisebb helyre látogattunk el, mint a békekötés helyszínére. A béke az 1683–1697-es, a törököket a Magyar Királyság területéről kiűző Habsburg–török háborút zárta le. A békekötés aktuális helyszíne mára az egykori vezéri sátor helyén emelt Békekápolnában található.

Az egyik legsokoldalúbb napunkat a tanulmányút alatt az Újvidéki magyar színházban zártuk, ahol egy színdarabot tekintettünk meg, amely az ellentmondásos Csáth Gézáról szólt. A darab címe Amikor Isten hasba rúg. A darab kapcsán lehet beszélni, a narráció helyességéről, a zenés betétről, a testábrázolásról, a rendezésről és a koncepcióról, emellett magáról a megformált főszereplőről is. Viszont, a legfontosabbat emelném ki, ami ebben az esetben mindent felül ír, az nem más, mint, hogy egy elszkakított területen, egy magyar emberről, egy magyarok által és magyarul előadott valamint magyaroknak szóló darabot láthattunk. Ez pedig már önmagában szívmelengető volt. Köszönjük.

SZERDA (2024.11.06.)

Egy kellemes éjszaka után a forradalommal fűtött Újvidéken a kis csapatunk útra kelt a mesebeli Merciben. Az első állomásunk Szendrő vára volt. Szendrő vára első látásra olyan volt, mintha a középkori építész a modern 21. századi várostervezéshez igazodott volna inkább, mint a középkori elvárásokhoz: nagy, szabad és lapos belső tér sok zöld fűvel. Talán egy-két teniszpálya, kosárpálya, meg egy szabadtéri edzőterem hiányzik ahhoz, hogy olyan legyen, mint egy igazi modern park.

Természetesen Ervin (az idegenvezetőnk) később elmesélte, hogy ez nem mind intencionális tervezés által alakult így, hanem az 1941. június 5-én történt robbanás következménye, ami a várfal belsejében lévő összes épületet porrá zúzta.

A várfal, ami megmaradt, hihetetlenül gyönyörű vár emlékét idézi fel bennünk. Magas falai, hatalmas kiterjedése és ideális dunaparti elhelyezkedése egy külső szemlélőnek elrettentő lehet. Nagy szerencsénk, hogy csak látogatni jöttünk, nem elfoglalni. Sajnos a vár megítélését torzította a hihetetlen szemétmennyiség. Szívből remélem, hogy Szerbia fejlődésével a vár tisztasága sokat fog javulni, és ha a városnak lesz egy kis pénze, akkor talán építenek még pár teniszpályát, talán még egy kosárpályát is.

Galambóc vára csodálatos élmény volt számunkra, bátran állíthatom, sokunknak a kirándulás egyik legemlékezetesebb pontja. Alaposan bebarangoltuk a várat, kívül-belül, mielőtt továbbindultunk. Lenyűgöző látványt nyújtott a szinte tengerré szélesedő Duna partján. Sokat beszélgettünk róla, hogy milyen csodálatos lehet egy ilyen gyönyörű helyen élni.

Ebédelni egy hangulatos helyi étteremben voltunk a Duna parton. Az ebéd igazán egzotikus, tengeri ételekből állt, a vendéglő is nagyon autentikus volt. A bőséges hallevest egy haltál követte, amely igazán visszatükrözte a hely hangulatát. Újból megkóstoltuk az ebéd mellé, a jellegzetes szerb sört, a Jelent, valamint idegenvezetőnk, Ervin ajánlására a helyi borokból is rendeltünk egyet-kettőt. Ebéd után megsimogattuk a vendéglő háztetejére felszökött kiskutyát, aztán továbbmentünk.

Ezután sofőrünk, Vili bácsi újra a volán mögé ült és folytattuk az utat következő állomásunkra, Székelykevére.  Egy közel másfél órás buszban töltött út után meg is érkeztünk a szállásunkra. Székelykeve egy kis, de annál inkább elbűvölő, délvidéki falucska.

Miután megszabadultunk a csomagok terhétől a szállásunkon, elindultunk vacsorázni. Még egy gyors kitérőt tettünk a közeli kisboltba, ahol szuvenírek széles választéka fogadta a társaságot.

A házigazdák bőséges vacsorával készültek nekünk a helyi csárdában. A többfogásos vacsora valódi lakomának illett be, még desszerttel is megleptek minket az est végén, amiért igazán hálásak voltunk mindannyian. A csárda elbűvölő volt, engedve minket belekóstolva a

délvidéki falusi élet mindennapjaiba, azonban kicsit mégis megosztónak bizonyult. Ráadásul még gluténmentes kenyérrel, valamint desszerttel is készültek számunkra. Ugyanis, papagájtól kezdve, a kutyákig, különböző állatokkal találtuk szemben magunkat az étkezőben.

A vacsora után még összeültünk megbeszélni és kiértékelni a tegnap megtekintett színházi előadást, amelyről továbbra is megoszlottak a vélemények. Néhányan visszaindultunk korábban a szállásunkra, azonban a sötétben kissé elbizonytalanodtunk a haza vezető útvonalat illetően, úgyhogy legalább fél órát bolyongtunk (az utóbb kiderült, összesen öt utcából álló) falucskában, mire sikeresen visszaérkeztünk. Úgyhogy, ha nem is tervezve, de mégis alaposan bebarangoltuk ezt a kedves kis falucskát, mely örökké emlékezetes marad számunkra.

CSÜTÖRTÖK (2024.11.07.)

Csütörtök reggel Székelykevén ért minket a napfelkelte, ahonnan kiemelném a reggelit, pontosabban az éttermet, onnan is a papagájokat, akik csiripelésükkel feldobták aznapi reggelinket, én legalább is erre emlékszem. Ez a nap azért emelkedik ki a többi közül, mert egész délvidéki utunk egyik legnevezetesebb, magyarságunk ikonikus és a Kárpát- Medence történelmének is meghatározó helyszínére, Nándorfehérvárra látogattunk el.

De nem sietek előre, előtte, ugyanis Zimonyban álltunk meg. A hattyúkat fürdető Dunát, a Hunyadi-tornyot, egy mesés panorámájú kis kocsmát, és egy gyönyörű görögkatolikus templomot néztünk meg. 

Elő-előfordul, hogy a buszt, mint egy profi kommandós alakulat, másodpercek alatt kell elhagynunk. Ez történt Belgrád, azaz Nándorfehérvár belvárosában is. Gyorsan, tempósan, de szemlélődve közelítettük meg, történelmi várunkat, az egyik legbüszkébb végvárunkat Nándorfehérvárat. Roppant érdekes volt látni ezt a helyet, a vár maradványait, a Duna-deltát , a kilátást a fellegvárból, a domborzatot és megélénkültek szemeink előtt annak a bizonyos júliusnak az eseményei.

Szerencsések voltunk, hogy maradt idő a nap végén a festői környezetben pihenő Rednek várának romjaihoz felkapaszkodni. Számomra talán a hét legjobb élménye volt ez – ez az erdő közepén, dombtetőn ülő vár nem mindennapi látványt nyújtott a naplementében.

PÉNTEK (2024.11.08.)

Szükségszerűen kora reggel keltünk Tóthfaluban (legalábbis az előző este hosszúságnak viszonylatában). Csípős hideg, ködös idő és finom reggeli fogadott bennünket a takaros szálláshelyünkön, melyet elfogyasztva összepakoltunk és átsétáltunk a helyi kápolnába szentmisére. A megszentelt napkezdet után Utasi Jenő atya körbevezetett minket a templomban és az azt körülvevő komplexumokban, ami egészen unikális és fontos szerepet tölt be a térségben a magyarság megtartása és építése szempontjából.

Tóthfalu után Martonosra vitt utunk, ahol az 1944/45-ös jugoszláv partizánakciók során meghurcolt, megkínzott és kivégzett magyarok emlékére rendezett be egy szobát a helyi önkormányzat, egyfajta „miniatűr Terror Háza” módjára. A tárlat letaglózó és felfedi az emberi brutalitás mélységes sötétjét, emlékeztetve arra, milyen komoly traumákon ment keresztül a délvidéki közösség és, hogy milyen mélyről kellett felépítenie és újra definiálnia magát a háborúk után. Vannak megbocsájtható és vannak felejthető dolgok. Feledni nem szabad, megbocsátás útjára lépni pedig sok idő kell. Az Isten adjon ehhez elegendő békét és szeretetet!

„E helyen egyre közelebbről tapasztaljuk azt a gyalázatot és borzalmat, melyet itt élő őseink, testvéreink elszenvedtek. Ezen tapasztalatok, mit őt ők átéltek, bele ivódott identitásunkba és formálja igazságérzetünket, mely mondatja velem: /Megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán./”

Martonost elhagyva a magyarkanizsai szőke Tisza és az azon hintázó motorcsónak várt bennünket. A víz és a vízpart szépsége talán sokunkat megigézett, különösen abból a perspektívából, melyet a folyón haladva élvezhettünk. Izgalmas belegondolni, hogy a megcsonkított Magyarországra Tiszabecsnél belépve a Tisza a 744-es folyamkilométernél van és itt a határtól 10 km-re a 146-os jelzésű kilométerkövet láthatjuk.

A természeti szépségekkel töltekezve utaztunk tovább Szabadkára, ahol végre volt lehetőségünk mosdóba menni a Magyar Nemzeti Tanács irodájában. Betekintést nyerhettünk a helyi magyarság érdekérvényesítésének mechanizmusaiba, valamint Szerb Köztársaság alkotmánoys rendjébe és politikai közegébe. Természetesen a látogatásunknak nem csupán ez volt a célja. A tanács két elöljárója mutatta be nekünk a működésüket és platformot biztosítottak, hogy a kérdéseinket is megfogalmazzuk feléjük, amikkel oly kifogyhatatlanuk voltunk, hogy két órán keresztül faggattuk őket.

Szabadka belvárosán átszaladtunk, majd hasonló tempóban megebédeltünk, hogy még megtekinthessük a szecesszió ikonikus és monumentális épületét a városházát. A kirándulás szakmai részét az városháza kis dísztermében fejeztük, ahol idegenvezetőnktől, Ervintől is elbúcsúztunk.

A hazaút izgalmait fokozták felmerülő a nyelvi gátak, valamint a szerb és magyar határőrök esetleges szakmai tévedései. Egy-két félreértés tisztázása után sikeresen elhagytuk a Délvidéket (Lakner tanár úr szóhasználatában: Alvidéket).

Összeállították az Aquinói Szent Tamás Akadémia 2024/25. tanévének hallgatói;
hétfő: Anna&Viktória, kedd: Dániel, szerda: Sarolta&János, csütörtök: Minna&Ágoston, péntek: Bence&Csongor